Hollandiai tartózkodásom alatt történt velem, amikor alkalmazottként dolgoztam többed magammal egy rendelőben, hogy az egyik nap a munkafelvételi naptárba elő volt jegyezve számomra egy műtét. Nevezetesen egy gennyesen begyulladt méh eltávolításának a műtétje.  A páciens egy fiatal boxer szuka volt, aki növendékkora óta viszonylag erősnek mondható szívzörejjel élte vidám kölyökbokszer napjait. A kutyának semmiféle szívproblémára utaló panasza nem volt, de a zörej nem is enyhült az idővel, tehát a kölyökkori ártalmatlan szívzörej kizárhatóvá vált, és valami komolyabbra, valami maradandó szívproblémára kellett itt gondolni. Mi másra gondoljon az egyszeri állatorvos, ha nem a bokszereknél halmozottan előforduló, rettegett betegségre: a kitágulásos szívizom-elfajulásra (DCM)? A kutya tulajdonosa, nem mellékesen szakmáját tekintve humán kardiológus szakorvos, már kért is időpontot állatorvosi kardiológiai kivizsgálásra egy állatorvosi szakrendelőbe, de erre csak a szóban forgó eset utáni hétre kapott időpontot. Ezen a feltételezett szívbetegségen felül, a kutya két hete tüzelt is, amely állapot fokozott vérzékenységet tud okozni a műtétek során.

Számomra a következő volt előírva a munkafelvételi naplóba: „gennyes méhgyulladás műtéte – mindenképpen elvégzendő, a tulajdonos tisztában van a rizikóval!” A kórelőzményben az állt, hogy a kutya néhány napja gennyes jellegű váladékot ürít a hüvelyéből és többet iszik a megszokottnál. A jelek tehát a gennyes méhgyulladás gyanúját felvetették (bővebben erről a betegségről itt olvashat), azonban ennek biztos megállapítására – amely ultrahang-vizsgálat segítségével minden kétséget kizáróan lehetséges lehetett volna – nem volt lehetőség, ugyanis ebben a rendelőben nem állt rendelkezésre ultrahang készülék.
A kutyát a műtét előtt közelebbről megvizsgálva a következő leleteket találtam: a kutya élénk volt és eleven, hőmérséklete normális, a hasa nem volt sem nagy, sem érzékeny, vagy fájdalmas, és aznap a hüvelyéből semmiféle abnormális tartalom nem ürült. A szívzöreje ugyanolyan erős volt, mint a műtétet megelőző időszakban. Na most mit csináljak – kérdeztem magamtól? Egyrészt, kötelező jelleggel elő volt írva számomra a műtét a főnököm részéről. Másrészt, a tulajdonos is ezzel az elvárással hozta a kutyáját a rendelőbe. Harmadrészt a tulajdonos  tisztában volt a vélhetően szívbeteg kutya műtéti rizikójával, és ennek ellenére hozzájárulását adta a műtéthez, szóval minden tényező azt sugallta, hogy meg kell, hogy műtsem most ezt a kutyát.

Mégis, két dolog miatt erős aggályaim akadtak a műtéttel kapcsolatban:

Az egyik dolog az volt, hogy a kórelőzmény és klinikai tünetek nem passzoltak bele a gennyes méhgyulladás (pyometra) klasszikus képébe. Ez a betegség ugyanis legtöbbször a közép- és időskorú kutyák betegsége, a tünetek tüzelés után rendre két hónappal jelentkeznek, gyakran lázzal, hasi fájdalommal és folyamatos gennyes-véres ürüléssel járnak. Láttam már ugyan a praxisomban egy fiatal, kifejezetten vidám tüzelő kutyát különösebb tünetek nélkül hetekig vígan rohangálni, míg végül belázasodott és kiderült, hogy amit ivarzási vérzésnek véltünk az igazából a gennyes méhtartalom hetekig tartó folyamatos ürülése volt.  Na de akkor is, a pyometrás kutyák döntő részére nézve nem ilyen betegség-lefolyás a jellemző, szóval egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy valóban gennyes méhgyulladása van a kutyának.
A másik aggályom az volt, hogy az esetlegesen szívbeteg kutya altatási rizikója, valamint az éppen ivarzó  álló állat fokozott vérzékenysége miatt, a műtéti kockázatot extra magasnak tartottam ahhoz képest, hogy egy nem igazolt betegség feltételezett gyanúja miatt belevágjak egy rizikós műtétbe, amely akár az állat életébe is kerülhet.

Az oké, hogy a tulajdonos ezt vállalta, értem én, hogy a főnök előírta, de mégiscsak, ha valami balul sül el, nekem kell utána a keserű hírt közölnöm a tulajdonossal és a lelkiismeretfurdalás terhét örökre viselnem, hiszen mégiscsak én lennék az operatőr… Tehát, erős kétségek között gyötrődve kissé tanácstalanná váltam, hogy most mit csináljak. Bárcsak lenne itt ultrahang, gondoltam magamban, de hát, nem volt.  Volt viszont a rendelőnek egy elég komoly vérminta feldolgozó automatája, amiből a kicsi praxishoz képest meglepően sok vér-paramétert lehetett vizsgálni. Az egyik ilyen paraméter, a C reaktív protein volt (CRP), ami egy fantasztikus felfedezése az orvostudománynak, ugyanis segítségével ki lehet szűrni korai, még tüneteket sem mindig okozó, lappangó gyulladásos folyamatokat. A CRP-ről bővebben itt lehet olvasni. Arra gondoltam, hogy ha lehet hinni a CRP megbízhatóságának, akkor kizárt dolog, hogy negatív legyen abban az esetben, ha a kutyának valóban gennyes méhgyulladása van (hiszen az egy igen komoly gyulladásos állapot). Végül úgy döntöttem, hogy ha ennek a vérvizsgálatnak az eredménye pozitív, akkor megcsinálom a műtétet minden kétség és rizikó ellenére, ha negatív, akkor viszont nem. Lesz ami lesz, főnök és tulaj ügyileg… A döntést meghoztam, már csak annyi dolgom volt, hogy mindezt megpróbáljam megértetni a tulajdonossal, és sikerüljön rávennem arra, hogy módosítson a tervem és hozzájáruljon a vérvizsgálathoz.  Kissé nehezítette a helyzetem az is, hogy ekkor még csak 11 hónapja tartózkodtam Hollandiában, és a holland nyelvvel ugyan már baráti viszonyban voltam, de azért nagyon messze még attól, hogy tökéletesen és helyesen ki tudjak fejezni bármit hollandul, ráadásul meggyőző módon, úgy, ahogyan egy állatorvosnak illik. Szerencsére, mivel a tulajdonos maga is orvos volt és tisztában volt a CRP jelentőségével, könnyen és hamar belement a vizsgálatba, úgyhogy levettem a vért és bedobtuk az automatába.

A CRP vizsgálat eredménye negatív lett. A műtét elmaradt. A tulajdonos hálás volt, a főnököm mérges lett, azonban egy héttel később megjött a kutya szívultrahang vizsgálatának eredménye, amely szerint a szívzörej oka veleszületett aortaszűkület volt. Szerencsére nem DCM, de azért az aortaszűkület sem egy olyan állapot, amelyet figyelmen kívül lehet hagyni egy altatással járó beavatkozás esetén, már ami a műtéti rizikót és az altatási protokoll előzetes tervezését illeti. Ezen felül, mivel a kutya a szíve miatt úgyis ultrahang-vizsgálatra került, így ugyanazzal az elánnal nem csak a szíve lett  megvizsgálva, hanem a szakvizsgálatot végző kolléga ránézett a  géppel a méhére is. Mondanom sem kell, hogy méhgyulladásnak nyoma sem látszott az ultrahang-képen…

Ebből az esetből utólag két fontos tanulságot vontam le:

1. Amennyiben lehetőség van diagnózis felállítására vagy téves diagnózis elkerülésére a meglévő tudás és eszközök birtokában, semmiképpen sem szabad erről lemondani.
2. A CRP vizsgálatnak nagy jelentősége van a gyulladásos folyamatok megerősítése vagy kizárása során

Ha belegondolok abba, hogy milyen következményekkel járhatott volna az, ha gondolkodás nélkül teljesítem a rám rótt feladatot és balul sülnek el a dolgok, akkor igazán örülök annak, hogy ez az eset végül így alakult és így végződött. A kutyának eleve nem volt gennyes méhgyulladása, viszont volt neki egy veleszületett szív-rendellenessége, és az éppen zajló ivarzása miatt vérzékenyebb is volt, mint normális állapotban. Hát, téves diagnózisra alapozni egy duplán rizikós, indokolatlan műtétet, ez igazán olyasmi, amit nem kívánok senkinek. Sem állatnak, sem tulajdonosának, sem kollégának…

dr. Mérő Gábor állatorvos

dr. Mérő Állatorvosi rendelő és ellátás háznál Tata, Tatabánya, Oroszlány és Komárom körzetében. tel.: 06/30-5895402

(A szöveg az ismeretterjesztést szolgálja. Felhasználása, másolása, sokszorosítása, megjelenítése egyéb fórumokon – minden esetben a szerző írásban adott engedélyéhez, és az eredeti forrás megjelöléséhez kötött!)